Blog

Mióta kertes házban lakunk, tudtam, hogy szeretnék a gyerekek mellé, na és magam mellé is egy kutyát. Több fajta is felmerült, nekem több szívem csücske is van: a rövidszőrű tacskó, no meg a filmek kedvenc családi kutyája a labrador, illetve a golden retriver.

A karanténos időszak – úgy gondolom, nem túlzok – mindenkit megvisel. A gyerekeket is, legfőképpen az apróbbakat, akiknek mindig azt mondtam, ha jön a tavasz, sokat leszünk a játszótéren. Na, a tavasz eljött, akkor most miért nem megyünk nemhogy játszótérre, hanem egyáltalán sehova? Épp ezért úgy gondoltam, a következő évre tervezett kutyaprojektet előrébb hozom, és jöhet egy kutyus. Az én voksom a golden retriver mellett volt, viszont a törpék megszerettek két nagyon gyerekbarát tacsit is, akikkel séta közben mindig találkoztunk még a korlátozások előtt. Sőt, volt, hogy azért mentünk sétálni, hogy megsimizzük Pamacsot és Petyát.

Akkor már végképp nem volt választásom, mikor a városunkban élő ismerősöm feltette az egyik közösségi oldalra, hogy kis tacsik elvihetők májusban. Hiszek a jelekben, és abban, hogy minden okkal történik. Így lefoglaltam egy kan kutyust.

Gyerkőcöket leültettem, megkérdeztem mit szólnak hozzá, ha lesz egy kutyusunk. Persze kitörő örömmel fogadták, nem úgy a következő percekben elhangzó, a gazdikra vonatkozó fontos szabályokat: apró játékokat fel kell vinni a padlásra, mindig össze kell szedni a földről a játékokat, zoknikat, sétáltatni, etetni, itatni, nevelni kell …, de ezt már nem is hallották.

Vártuk a pillanatot, amikor elhozhatjuk és végre velünk lehet. Na de mi legyen a neve?

Jó pár nevet összeírtunk, volt Zénó, Némó, Pizsi, Zsepi, Csipesz, Floppi és Pepsi is közte. De az is fontos volt, hogy Csöppem is ki tudja jól ejteni. Ekkor jött a második jel, amikor megláttam egy Pepsi reklámot (amit sosem figyelek). Akkor dőlt el, hogy ő Pepsi lesz.

Az első nap és éjszaka nem volt túl zökkenő mentes, párszor sírt éjjel, de hamar meg tudtam nyugtatni a kis aprólábút.

Eltelt azóta öt nap. Ma már a kis pici eb terrorizálja a két Kisebbet, néha a Nagynak is elkapja a nadrágja szárát. Most már biztos, ő lesz a Főnök a háznál. Ma odafeküdt déli alvásnál a Legkisebb ágya mellé, hogy ki altatott el kit, az titok, de most édesen alszik mindenki.

fejkép: scdcenre.com

A mostani helyzet a Covid 19 koronavírus kapcsán minden, csak nem átlagos. Jobbkor nem is időzíthettem volna az egyéni vállalkozásom indítását. De ez van, makacs, öntudatos nyilasként, már csak azért is! A döntés a fejemben, már 2019 őszén megszületett, vállalkozó leszek. Azzal azonban nem számoltam, amivel most nekem és azt hiszem minden gyermeket nevelő édesanyának számolnia kell. A korona vírussal és a vele járó macerákkal, nem kevés megoldandó többlet feladattal. De tudom a megoldást, osztódni kell. Sokszorosunkra.

Eddig sem volt sétagalopp az életem három fiúgyermekkel, hiszen a közel 9 évesem ADHD-s, a két kicsi között meg egy év és egy nap korkülönbség van.

Nagy 3.osztályos, középső éppen ovis lett (2 hétre…) a pici meg bölcsis. Ami azzal egyenlő, hogy egy hét ovi/bölcsi, 2 hét itthon. De most állandóan itthon van mindhárom szurikáta, állandó a zizgés, csak éjszaka van nyugalom (mikor ezt a bejegyzést is írom).

A figyelemzavaros, csak anyával vagyok hajlandó tanulni, elfelejtettem a k betű hogy van, már megint tanulni kell, nem tudom van e házi, mikor mehetek már ki gyerek egy csodabogár. Nagyon érdekli sok minden, csak ne kapcsolódjon az iskolai anyaghoz, mert az uncsi… Én meg nem vagyok se tanár, se türelmes. Csak akkor tudok vele tanulni, ha a kicsiknek déli alvás van, de akkor is nagy nyűglődés árán. Ez felőrli a kapcsolatunkat, az idegrendszeremről meg már ne is beszéljünk…Ebéd vacsira lesz, nem baj,eszünk vajas kenyeret. Dolgozni megint nem tudok, mert ahogy ellépek mellőle, de anya… Azt hiszem száműzöm a szótáramból a világ legszebb szavát, anyaaaaaaaaaaa.

Egy rövid, fél oldalas olvasáshoz 20 perces nekiveselkedés után, harmadik mondatnál, eszébe jut, hogy ő éhes (most ettünk, de nem baj). Ceruza fél percenként esik ki a kezéből, ha írni kell. Feladat, rajzolj le egy fát: már megint ez a béna rajzolás. És ez csak pár példa volt.

Mostanában mindent (értsd: mindent) szétszed, ami elektromos különösen érdekli (jajj nekem). Ma megkérdezte: anya, megcsináljam ezt a játékfúrót, ami elemmel működik? Nem az elem merült le.

És én már fújtam fel magam a szokásos szövegre, hogy de ne szedd már megint szét azt az akármit, de számoltam tízig, és a békesség kedvéért rábólintottam, azzal a tudattal, addig sincs durci, meg úgyse működik. Fél óra múlva jött, nézd anya, megcsináltam. És tényleg megcsinálta.

Gyerek: Csak a forgásirányt megváltoztató kapcsolója romlott el, kiiktattam, újra kötöttem és működik.

Én: keresem az állam, ja leesett… Ezt te honnan tudod?

Gyerek: jaj, anya, hát csak pozitív- negatív. Veszel egy blankolót nekem, mert most a fogammal kellett? (Még jó, hogy én is műszaki beállítottságú vagyok és legalább tudtam, mit szeretne)

Veszek. Imádom. Minden nehézsége, zsörtölődése, pimaszsága ellenére. De mikor lett ilyen okos nagyfiú? Hiszen csak most született. Lehet villanyszerelő lesz?

Ilyen egy ADHD-s gyerekkel az élet, tanulás nem megy egyedül, de a „villanyszerelés” bezzeg igen. Érti ezt valaki? Vagy ő is fordítva van bekötve?

A kettes számú gyerkőc pár napja rám nézett, anya, úúúgy imádlak. De igazából, nem műanyagból! 🙂

Kell ennél több?

fejkép: Hollósi zoltán – hollosifoto.wordpress.com

Fülledt, nyári éjszakákon, mikor nem tudok elaludni, hallgatom az elcsendesedett város hangját. Gyakran kiülök a teraszra és csodálom az éjszakai madarak gyönyörű dalait. Hogy fülemüle, vörösbegy vagy pacsirta, sajnos nem tudom, nem ismerem ilyen jól a madarakat. Csak hallgatom, ahogyan egyik válaszol a másiknak egyre szebben rímelve, egyre hosszabb versszakokat fütyülve, türelmesen kivárva a mondandót.

Ilyen éjszakákon születnek meg bennem a nagy tervek a másnapra, a jövőre nézve. Ilyenkor zárom le magamban a napot, egy nehezebb, vagy épp ellenkezőleg egy nagyon szép korszakot. Emlékszem, mikor első fiam várandóssága vége felé, szinte minden hajnalban ugyanabban az időpontban ott ültem az ablakban, hallgattam a csodás madárkoncertet, s közben elképzeltem milyen lesz az első találkozásunk a pocakban nyújtózkodó úrfival. Vajon jönnek majd az anyai ösztönök, én leszek neki a legfontosabb a világon, utálni fog amiért ezt a nevet választottuk neki, rám hasonlít majd vagy az apjára, jó tanuló lesz, ismeri majd milyen a dédi  kürtőskalácsa? És még ezer kérdés kavargott bennem. Ma már lassan 10 éves nagyfiú. Szerencsére ismeri a dédi féle kürtőskalácsot (és a két öccse is), hisz ő 80 évesen is bármikor süt nekünk, ha azt óhajtjuk. Sajnos ezt évente csak pár napig élvezhetjük, mivel ő Erdélyben él, mi meg itt, Magyarországon. Mégis minden ott eltöltött pár nap feltölt minket lelkileg, hogy kitartsunk a következő találkozásig. Én meg a szívem legmélyén mindig azért imádkozom, hogy a nagymamám is kitartson a következő hazautazásunkig. Mert nekem ő a világ közepe! Fel sem tudom sorolni mennyi mindent tanultam meg mellette kisgyerekként, anélkül, hogy tanított volna. Egyszerű falusi parasztasszonyként csak tette a dolgát. Patakban mosott, vajat köpült, csirkét, disznót nevelt, kapált, vásznat szőtt, hímzett, sütött- főzött, népviseletbe jár(t), templomba ment, szénát gyűjtött, nótázott,majd anya, feleség, nagymama, özvegyasszony, dédnagymama, fiát eltemető lett… Tiporta az élet, ott ahol tudta. De még van nekünk ez a kincs, a legnagyobb kincs, akitől a legtöbbet tanultam eddigi életemben. Szeretnék én is ilyen kincse lenni a gyerekeimnek, unokáimnak, dédunokáimnak, vagy csak megközelíteni ezt a tudást, amit ez az egyszerű parasztasszony átadott nekem.

Szeretnék maradandó nyom lenni a világ egy pici részén.

Ha szeretnél ehhez hasonló történeteket olvasni, illetve rólam, termékeimről többet megtudni, iratkozz fel a hírlevelemre, hogy le ne maradj valamiről. Ígérem, az élet minden területéről hozok szösszeneteket. Én sosem unatkozom.