fejkép: Hollósi zoltán – hollosifoto.wordpress.com
Fülledt, nyári éjszakákon, mikor nem tudok elaludni, hallgatom az elcsendesedett város hangját. Gyakran kiülök a teraszra és csodálom az éjszakai madarak gyönyörű dalait. Hogy fülemüle, vörösbegy vagy pacsirta, sajnos nem tudom, nem ismerem ilyen jól a madarakat. Csak hallgatom, ahogyan egyik válaszol a másiknak egyre szebben rímelve, egyre hosszabb versszakokat fütyülve, türelmesen kivárva a mondandót.
Ilyen éjszakákon születnek meg bennem a nagy tervek a másnapra, a jövőre nézve. Ilyenkor zárom le magamban a napot, egy nehezebb, vagy épp ellenkezőleg egy nagyon szép korszakot. Emlékszem, mikor első fiam várandóssága vége felé, szinte minden hajnalban ugyanabban az időpontban ott ültem az ablakban, hallgattam a csodás madárkoncertet, s közben elképzeltem milyen lesz az első találkozásunk a pocakban nyújtózkodó úrfival. Vajon jönnek majd az anyai ösztönök, én leszek neki a legfontosabb a világon, utálni fog amiért ezt a nevet választottuk neki, rám hasonlít majd vagy az apjára, jó tanuló lesz, ismeri majd milyen a dédi kürtőskalácsa? És még ezer kérdés kavargott bennem. Ma már lassan 10 éves nagyfiú. Szerencsére ismeri a dédi féle kürtőskalácsot (és a két öccse is), hisz ő 80 évesen is bármikor süt nekünk, ha azt óhajtjuk. Sajnos ezt évente csak pár napig élvezhetjük, mivel ő Erdélyben él, mi meg itt, Magyarországon. Mégis minden ott eltöltött pár nap feltölt minket lelkileg, hogy kitartsunk a következő találkozásig. Én meg a szívem legmélyén mindig azért imádkozom, hogy a nagymamám is kitartson a következő hazautazásunkig. Mert nekem ő a világ közepe! Fel sem tudom sorolni mennyi mindent tanultam meg mellette kisgyerekként, anélkül, hogy tanított volna. Egyszerű falusi parasztasszonyként csak tette a dolgát. Patakban mosott, vajat köpült, csirkét, disznót nevelt, kapált, vásznat szőtt, hímzett, sütött- főzött, népviseletbe jár(t), templomba ment, szénát gyűjtött, nótázott,majd anya, feleség, nagymama, özvegyasszony, dédnagymama, fiát eltemető lett… Tiporta az élet, ott ahol tudta. De még van nekünk ez a kincs, a legnagyobb kincs, akitől a legtöbbet tanultam eddigi életemben. Szeretnék én is ilyen kincse lenni a gyerekeimnek, unokáimnak, dédunokáimnak, vagy csak megközelíteni ezt a tudást, amit ez az egyszerű parasztasszony átadott nekem.
Szeretnék maradandó nyom lenni a világ egy pici részén.
Ha szeretnél ehhez hasonló történeteket olvasni, illetve rólam, termékeimről többet megtudni, iratkozz fel a hírlevelemre, hogy le ne maradj valamiről. Ígérem, az élet minden területéről hozok szösszeneteket. Én sosem unatkozom.